1. fejezet - Életem kilenc hónapja

Először is üdvözlök mindenkit az új blogon! Remélem, tetszeni fog a fici, igyekszem az első részhez hasonlóan jól megírni. :D 

A véleményekre is kíváncsi leszek, tehát ne hagyjatok szó nélkül...

Nem írtam prológust, mert nem tartottam szükségesnek, kezdjük inkább az első résszel. 

Jó olvasást!

-------------------------------------------------------------------------------------------------

Életem kilenc hónapja
 

/HyeMi/
 

Mintha újjászülettem volna... Hallottam a körülöttem sípoló, zúgó gépeket, tehát megállapítottam, hogy egy kórházban lehetek... Próbáltam rájönni arra, hogy pontosan hol, és mikor, és kik miatt, ám bármennyire igyekeztem, semmi sem jutott eszembe. Olyan volt, mintha hatalmas betonfalak lettek volna az elmém különböző részein, és semmire sem emlékeztem. Nem tudtam, hogy mi a múltam, kik vannak benne, és talán az egészben a legfélelmetesebb az volt, hogy nem tudom... én magam ki vagyok valójában.

Lassan kinyitottam a szemem, a kezemben éreztem valami idegent, és arra kellett rájönnöm, hogy én vagyok idegen, mintha egy földönkívüli lennék, teljesen ésszerűtlen érzések töltöttek el, melyeket szintén nem tudtam hová tenni. Örvényként kavarogtak az érzéseim, nem is sejtettem, miként reagálok bizonyos helyzetekre, miket szerettem eddig, és kikkel osztottam meg az eddigi életem... Létezésem eddigi ismeretlen idejét teljes homály fedte...
 
Idegességemben, illetve mélységes összezavarodottságomban, még a kezemből is kitéptem a infúziót, nem érdekelt, hogy egy kicsit vérzik a helye, majd felhúztam a térdeimet a fehér takaróm alatt, és átöleltem azokat. Hirtelenjében hangokat hallottam, egy idősebb férfi, és egy fiatal nő lépett be az ajtón. A nő, aki egyetlen másodperc erejéig ismerősnek tűnt, majd ő is repült az ismeretlenség árnyékába, közelebb lépett hozzám.
–  Tudod, ki vagyok? – kérdezte tőlem gyengéd hangon, de azonnal megráztam a fejem. Még önmagamat sem tudom hová tenni, nemhogy őt...
Láttam, amint az idősebbre pillant, mintha tőle várna vigaszt, vagy épp választ. A férfin orvosi köpeny volt, vagyis lehet, éppen ő volt az orvosom, nos, a tapasztalatában egy pillanatig sem kételkedtem.
–  Várható volt, hogy ez lesz – jegyezte meg az orvos érdes hangon, mint aki évtizedek óta rendszeresen dohányzik. – A szervezetét ért trauma, illetve az öt napos kóma miatt nem emlékszik semmire.

Ó, végre értem... Amnéziás vagyok, épp ezért nem tudok magamról semmit. A tudatom zárolta magát, pont úgy, mint valami számítógép, amikor rendszerhiba lép fel, ez egyenesen a kékhalál volt számomra. 
–  Azt tudod, hogy te ki vagy? – faggatott tovább a nő, de akkor sem tudtam volna visszaemlékezni rá, ha fejbe vernek... Talán valójában csak arra lenne szükségem, egy jó erős ütésre. – A neved Lee HyeMi, én pedig a nagynénéd vagyok, JiYeon. Tényleg nem emlékszel rám? – Ismét erősen ingattam a fejem, most komolyan nem hisz nekem, azt hiszi, szándékosan játszom a hülyét?
Oké, tudtam, hogy engem HyeMinek hívnak, de semmilyen véleményt nem tudtam volna magamról mondani, nem tudtam volna a személyiségemet megmondani, hogy kiket és miért szerettem, vagy épp utáltam, hogy miket szeretek, mondjuk enni, milyen zenét szeretek, vagy mit szeretek csinálni szabadidőmben. S sajnos nem tudtam semmilyen érzést felidézni a nagynénémmel kapcsolatban, hogy milyen is volt a viszonyunk, kedveltem őt vagy sem... Annyira kétségbe ejtett ez az egész, rettegtem... úgy mindentől, főleg önmagamtól, mert nem is sejtettem, vajon mire vagyok képes, hol vannak a határaim... KI VAGYOK ÉN?!

–  Mennyi ideig tarthat, amíg visszanyeri az emlékezetét? – hangzott egy újabb kérdés az orvos felé.
–  Nehéz lenne megmondani – vonta meg a vállát a doki, majd lemondóan sóhajtott. – Elvégzünk rajta még pár vizsgálatot, hogy kiderüljön sérült-e az agya, vagy csak a trauma miatt, önkénytelenül elzárja a tudata az emlékeit, hogy ne kellejen újra átélnie őket.
Pár pillanatig csend volt, majd a nő a kezembe adott egy papírt, melyen rengeteg matematikai feladat volt, majd némi történelem, angol és egy kis csillagászat. Mintha éreztem volna, hogy az agyam életre kel, és végre valami olyannal gyötörnek, amit tudok is. Lexikális tudás, melyhez nem kell semmit sem kapcsolni, csak tények és kész... Rövid idő alatt elkészültem vele, mindketten megdöbbentek a gyorsaságon és a precizitáson.

– Kaphatok még ilyet? – kérdeztem csendesen, és kissé meglepődtem azon, mennyire kellemes hangom van, legalábbis saját hallásra. Valahogy ez sem segített abban, hogy némi önismeretre szert tegyek. Vajon az idő ezt is megoldja?
–  Örömmel hallom, hogy legalább beszélni tudsz – mosolyodott el JiYeon, de nem tudtam viszonozni azt. Egyszerűen képtelen voltam rá. – Szerintem egyszerre nem kellene megterhelni téged!
Némi csalódottságot éreztem, de minden egyes érzés, amit csak érezni tudtam, olyan mély nyomott hagyott bennem, mintha visszafordíthatatlan lenne, és megbélyegzett volna. Ismét magamba zuhantam, nem reagáltam semmire sem, még csak szemmel sem, úgy tettem, mintha az a kettő ott sem lett volna.
 
-
 
Az elkövetkezendő napokban sem tudtam rájönni a létem értelmére, vagy egyszerűen a tényszerűségére. Kiderült, hogy az agyamnak semmi baja, de a mellkasom annyira fájt, és égett, hála annak, hogy ott sérültem meg. Vagyis ezt mondták, hogy balesetem volt, ami miatt kómába kerültem, emiatt nem emlékszem. Nem voltam abban biztos, hogy ezt elhihetem, bár volt benne ráció, ám nem bíztam senkiben sem... egyelőre. Minden nap kaptam feladatokat, az a nő, pedig mindig ott volt... Hozott feladatokat, amelyeket sebesen megoldottam, egyre többet akarva belőlük. Lassan már egy hónapot töltöttem el odabent, senki sem akart rólam tudni, mintha halott lettem volna a külvilágnak. Szerettem volna haza menni, emlékeket gyűjteni, hogyha már nem emlékszem a múltamra, legalább a jövőben legyen mire visszaemlékeznem. Később átköltöztettek egy másik szobába, és egyre gyakrabban voltam ismeretlen emberek között, ami miatt egy cseppet feszélyezve éreztem magam. Bár ez is egy érzés volt, kíváncsi lettem volna, vajon a tudatvesztésem előtt is ennyire utáltam az embereket vagy ez mindösszesen most alakult ki bennem... Egyik reggel egy kellemes dallamra ébredtem fel, hirtelen mintha a felismerés szikrája megcsapott volna... Aish! Ez zongora... Szerettem volna rajta játszani, hiszen ennek dallama felébresztette valamit nagyon mélyen, talán az egyik legfontosabb emlékemet...

–  Én is kipróbálhatnám? – támadtam le azonnal a belépő JiYeont. – Mármint a zongorát?
–  Nem hiszem, hogy ez élőben szólna – állapította meg kissé csalódottan.
–  Ez élő... érzem... – Ennyit mondtam, majd otthagyva őt, megindultam a zene irányába.
Úgy vezetett, mintha erőteljes jelzőlámpákkal mutatta volna az utat. A zene egyszerűen behálózta a szívemet, és olyan érzések kezdtek bennem derengeni, mintha játszottam volna valakinek... Igyekeztem visszaidézni a zene által felébresztett érzékeimet, hátha rájövök arra, ki is lehetett... Mindenesetre fontos személy lehetett számomra, talán azt is le mertem volna fogadni, hogy egy fiúnak... Talán szerettem is... Ez is meglehet. Az egyik nagy terem közepén, ami véleményem szerint a társalgó lehetett, egy gyönyörű klasszikus fekete zongora állt, és egy magas, karcsú lány játszott rajta. Nem volt annyira tökéletes kivitelezése, majd amint észrevettem, hogy a lány hangosan felröhög, aztán pedig hirtelen sírni kezd, azt gondoltam róla, biztosan meghibbant. Elég merész volt ezzel frissen tudatra ébredve szembesülni. Amint elvezette őt két tagbaszakadt ápoló, a bogaras hisztérikusan tört ki magából. Pár másodpercig szemeztem a hangszerrel, és a nagynénémre pillantottam.

–  Megengeded? – kérdeztem attól tartva, hogy a jelenet után nemet mond azzal az indokkal, a zene őrjítette meg a lányt.
–  Csak nyugodtan – adott engedélyt a nő, én pedig félve tettem le magam a hangszer elé.
Vettem egy mély levegőt, és olyan lassan fújtam ki, ahogy csak képes voltam rá. Először egy mélyebb hangot ütöttem le, igyekezve minél alaposabb élményeket hozzákötni, majd egy magasat, de megint semmi... Derengett valami a múltból, talán egy ismerős dallam, amit először játszhattam, bár ez is annyira homályos volt, akárcsak egy bepárásodott üveg. Lehunytam a szemem, felkészülve arra, elér az őrület, de amint megfelelő ütemben kezdtem leütni a billentyűket, egyetlen dolog árasztotta el a testem minden kis szegletét, a mélyről jövő hihetetlen megnyugvás...
–  Hű, örülök, hogy erre is emlékszel – sóhajtott fel boldogan a nő, ami biztatóan megveregette a vállamat.
–  Zongoristának készültem? – faggatóztam.
–  Azt hiszem, igen – gondolkodott el egy pillanatra. – S az is leszel...
Akkor még nem tudtam, mire gondolt, de aztán szeptember elején az egész világ megváltozott körülöttem...
 
-
 
Az egyik Japánba tartó repülőn üldögéltem, mert JiYeon kihasználva valamilyen zongorista felbukkanását a múltamban, lehetőségem nyúlt odakint tanulni a legjobbaktól. Természetesen szerettem volna tanulni, és fejlődni, de egyedül odakint egy idegen országban kicsit merész, főleg, ha az ember még önmagával sincs igazán tisztában. Aztán megnyugodva tapasztaltam, hogy nem leszek magányos, mert a nagyszüleim is ott élnek, Tokió mellett, náluk leszek abban a hat hónapban, amíg remélhetőleg igazi zongorista válik belőlem. Állítólag az anyám éppen japán volt, de én többet örököltem apámtól, ami jó, hiszen anyám két évesen lelépett a családból. Hogyan lehet az ilyet egyáltalán anyának nevezni? Mindent összevetve vártam a kalandot, új élményeket, meg reméltem, hogy némi darabka csak akad a múltamból is. Még mindig nagyon elveszettnek éreztem magam...
Az egyik hátul lévő, közvetlen ablak melletti ülésben kaptam helyet, és mielőtt felszállt volna a gép egy srác vágódott be mellém. Egy pillanat erejéig felettébb ismerősnek tűnt, de semmit sem tudtam hozzá kapcsolni, talán csak valaki a múltamból hasonlított rá. Kimondottan helyesnek találtam, és amikor feltűnt neki, hogy őt meg a sötét fürtjeit és kellemes arcvonásait bámulom, szélesen elmosolyodott. Na, akkor volt csak igazándiból helyes...

–  BaekHyun vagyok! – nyújtott nekem kezet, de egy másodpercre sem hagyta abba a mosolygást.
–  HyeMi! – viszonoztam a mozdulatát. – Nem találkoztunk már valahol? – kérdeztem azonnal, amint alaposabban elgondolkodtam a dolgokon. Sosem lehet tudni, mikor sodor az irányomba az élet egy régi ismerőst.
–   Nem hiszem! – rázta meg a fejét, mire kissé csalódottan éreztem magam. – Egy ilyen különleges nevű, és szépségű lányra biztosan emlékeznék... – Oké, még a lélegzetem is elakadt. Most komolyan bókolt nekem?!
–  Omo! – nyögtem ki végül. – Köszönöm. Te is erre a zongorás megmérettetésre jöttél?
–  Igen – hangzott a határozott válasza. – Csak épp a dzsessz stílusban szeretek alkotni.
–  Dzsessz? – vontam fel a szemöldököm. – A nagynéném imádná. 
–  És te? – faggatott kitartóan. – Te is ezért vagy most itt?
–  Pontosan – bólintottam, majd elmosolyodtam. – Csak én klasszikus irányzatot kedvelem.
–  Amúgy miért kérdezted, hogy találkoztunk-e már? – gondolkodott el egy pillanatra.
–  Az a helyzet – fogtam bele, egy rövid ideig még a kezeimet is tördeltem zavaromban, mire a fiú a kezemre tette az övét, leállítva ebben a kártékony mozdulatsorban.
– Nem kellene tönkre tenned a kezed, mielőtt még nem hallottalak játszani – szólt rám kissé szigorúan. – Nos?
–  A nagynéném azt mondta, hogy balesetem volt három hónapja, és amnéziás vagyok, vagyis csak voltam... őszintén nem tudom, mikor jönnek vissza az emlékeim teljesen.
–  És hogy nem felejtettél el, játszani? – csodálkozó pillantással nézett rám.
–  Az valahogy ösztönösen jön... – vallottam be feszengve. – A lexikális ismereteim is megvannak, de nem emlékszem a múltamban emberekre, helyszínekre, eseményekre, sőt még érzéseket sem tudok kapcsolni az esetlegesen felbukkanó személyekhez. Csak abban vagyok biztos, ami most történik, ezekhez a cselekményekhez tudok már érzéseket társítani.
–  Akkor hozzám milyen érzéseket tudsz társítani, így körülbelül tíz perc után? – tudakolta széles vigyorral a képén.
–  Igazán szimpatikusnak tartalak – ismertem el viszonozva a vigyorgó képét.
–  Te is a koleszben fogsz lakni? – váltott témát.
–  Nem.
–  Akkor?
–  A nagyszüleimnél.
–  Várj, akkor te japán származású vagy?
–  Csak félig – javítottam ki. – Anyám volt japán, apám koreai, és én rá hasonlítok jobban.
–  És beszéled is a nyelvet?
–  Azt hiszem – gondolkodtam el. Elvégre az is a lexikális tudás része, és az angol ismeretem is remek, vagyis ezzel sem szabadott volna gondnak lennie. – Majd ha ott leszünk, kiderül, mennyire van berozsdásodva a japán nyelvismeretem.
–  Időnként átjöhetnél a koleszbe is – győzködött a fiú angyali arccal nézve rám. – Beszélgethetnénk, meg ilyenek, de akár együtt is felfedezhetnénk Tokió szépségét... Mit szólsz hozzá?
–  Nem rossz ötlet – mondtam mosolyogva, és nagyon örültem annak, hogy egy ilyen rendes srác is van a csapatban, a sok hisztis lány mellé.
Az út további részében inkább pihentünk, de boldognak éreztem magam... Ám akkor még nem gondoltam, hogy éppen ez a BaekHyun nevű srác lesz, a legjobb barátom a hónapok alatt, és később a szerelmem...
 
-
 
Az elkövetkezendő hónapokban ő volt az egyetlen, aki a védelmemre kelt, bár annyira azért nem volt szükség rá, hiszen rá kellett jönnöm arra, hogy valójában igencsak heves természet vagyok, hamar dühös leszek, és igen éles nyelvem van. Akárki merészelt beszólni, azt nem hagyhattam válasz nélkül, decemberre elértem, hogy a srác lett az egyedüli ember mellettem. A többiek rettegtek tőlem, a tanárok szinte az égig magasztaltak, ám ez nem vette el az eszemet, még jobb akartam lenni, szinte tökéletes. Lassan közeledett az újév, és hivatalos volt egy ünnepségre, kísérőm természetesen BaekHyun volt, és valóban nagyon szerettem vele lenni. Mindig kiállt mellettem, megnevettetett, és minden hülyeségre vevő volt. Gyakran gondolkodtam azon, vajon ez szerelem lenne, vagy voltam valaha szerelmes? Mert ha igen, szeretnék emlékezni arra, milyen volt... Visszafogott, mint az aktuális fiúm, vagy épp szenvedélyes, és felettébb kitartó? Kár, hogy JiYeon erről semmit sem mesélt... Nem tudtam, vannak-e barátaim, vagy csak olyan rokonaim, akikkel kevesebbet találkoztam. Nem tudtam semmit, és ez gyakran rettenetesen idegesített...

Csak akkor kezdett el derengeni valami, egy kimondottan heves szerelem árnyékáról, amikor megértem az első csókot BaekHyunnal. Azt is szerénynek minősítettem, mentes volt mindenféle szélsőségtől, de ennek ellenére is tetszett. Hivatalosan akár egy pár is lehettünk volna, de a további hetekben, amikor még komolyabbra fordult a kapcsolatunk, vagyis áldoztunk a testi gyönyör oltárán, speciel hiányoltam a tüzet... Vagyis sebesen megállapítottam, hiába élvezem az egészet, a múltamban ennél sokkal több minden történhetett. Kedveltem őt nagyon, talán már imádtam is, de az, hogy kezdett valami halovány érzés visszatérni a múltamból, csak összezavart, mert személyt nem tudtam hozzá kapcsolni.
 
A hetek teltek, és lassacskán az a fránya hatodik hónap is elérkezett... Jelenleg én voltam a legesélyesebb a győzelemre, hogy aztán egy hatalmas ünnepi műsor keretében a legjobbat. Szerettem volna koncertezni, a szívem hatalmas szabadságot élt át, amikor játszottam. Mindig felrémlett, hogy játszottam valakinek, akit szintén ekkora örömmel töltött el, és szerettem volna tudni, ki lehet az, ezek a homályos emlékek, a magasságról, a tenger zúgásáról, és egy forró csókról, egyszerűen az őrületbe kergettek. Akarom a nevét, vagy az arcát, akár a sziluettjét is felidézni, tudni, ki volt az, akit szerettem...
 
-
 
Egy hét volt a visszaútig...  JiYeon megígérte, hogy kijön elém a reptérre, de visszautasítottam. Arra gondoltam, nem hasznos, sem nála, sem egy szanatórium falai között lennem, hiszen a jelenemben elég boldog vagyok, talán nem is kellene annyira a múltamat visszahozni, hiszen meglehet, hogy szándékosan nem is akarok visszaemlékezni rá, mert voltak benne olyan pontok, ami mély nyomott hagyhattak bennem, talán fájnak is... A nagyszüleimnél voltam, akik éppen nem tartózkodtak otthon, megkértem a fiút, hogy segítsen csomagolni. Nos, ebből, csak az lett, hogy én pakoltam, ő meg a mellettünk elterülő tavat, az erdőt és a távolabbi tájat kémlelte. Egy különös kis doboz került a kezembe, mely egy ékszeres dobozhoz hasonlított. Piros szalaggal átkötve, és egy rövidke üzenet állt rajta.

„ A legfontosabb darab a múltadból.”

Mindösszesen ennyi állt rajta, és amint kinyitottam, majdnem elájultam. Ez egy meseszép eljegyzési gyűrű volt, ami a fecni szerint a múltamból való... BaekHyun éppen ekkor lépett be, és felé mutattam az ékszert.
–  Ugye, ezt nem te akartad nekem adni? – néztem rá elképedve.
–  Nem – rázta meg a fejét. – Egy... ez korai lenne, kettő... ez egy kicsit giccses, szerintem.
–  Nekem nagyon tetszek – vetettem ellen. – Volt rajta egy üzenet is – nyújtottam fel az a bizonyos papírt.
–  Ezek szerint vőlegényed volt a baleseted előtt – állapította meg, és amikor látta rajtam, hogy össze fogok omlani idegileg, közelebb vont magához. Ott kezdtem el bőgni...
Na, ha eddig nem voltam összezavarodva, akkor jelenleg az agyam helyett egy káosz volt, az érzéseim a lehető legszélsőségesebb módon kavarogtak bennem. Tehát ehhez kötődhetett a magaslat is, meg tengeri levegőnek az emléke... Vagyis ha a tengerparton kérhették meg a kezem, akkor egy nagyon romantikus sráccal járhattam együtt. BaekHyun is az volt, csak épp a visszafogott, egyszerű verzióban. Szerettem volna tudni, kit szerethettem ennyire, akinek ilyen idősen igent mondhattam. Röhej, de a srácnak is éppen ez járt a fejében.

– Nagyon szerethetted, ha alig huszonegy évesen igent mondtál – jegyezte meg, és észrevettem, hogy egy kissé ideges. Talán attól fél, ha megtalálom a fiút, akkor szakítok vele.
–  Igen – értettem vele egyet. – De nagyon valószínű, hogy halottnak hisz.
–  Miért? – csodálkozott el. – Hiszen, tudnia kell, hogy élsz, ezt nem szokták titokban tartani.
–   Hacsak a nagynéném, nem kedvelte őt, és emiatt nem mondta meg neki, hogy mi is lett velem, de akkor szerencsétlen fiú, most nagyon szenvedhet... – Hihetetlen sajnálatot, mély együttérzést éreztem a vőlegényem irányt, hiszen halottnak hisz, én meg nem emlékszem rá... Ördögi ez a helyzet...
–  Akkor, amint visszaértünk, keresd meg – tanácsolta a fiú, majd nyomott a homlokomra egy puszit. Ettől is némiképp ismerős érzés kezdett el hatalmában keríteni, lassan csak megőrülök.
–  De mi van, ha elfelejtett? – néztem aggodalmasan BaekHyunra.
–  Akkor velem maradsz – nevetett fel.
–  És ha emlékszik rám, és még mindig szeret? – folytattam az aggódást.
–  Akkor, ha gondolod, visszamehetsz hozzá – hangzott a sziklaszilárd elhatározás, de én döbbenten méregettem a fiút.
–  De veled mi lesz? – Egyre csak éreztem, ahogyan a könnyek gyülekeznek a szememben.
–  Úgy vélem, hogy ha ilyen fiatalon ennyire komoly elhatározásra jut két ember, akkor azok így vagy úgy, de összetartoznak. Imádlak, tényleg – erősített meg benne, amint meglátta a hitetlenkedő arcomat –, de ha az a srác még mindig érez valamit irántad, és amennyiben te meglátod, az érzéseid pedig újra fellángolnak iránta... önzőség lenne egy ilyen egymásra találást megakadályozni.
–  És ha felismerem, de nem érzek iránta semmit? – kérdeztem, mert még mindig nem hagyott nyugodni a téma.
–  Akkor az idő megoldja – vonta meg a vállát, majd letette magát az ágyam szélére. Én közben vetettem egy pillantást a gyűrűre, de semmi extra nem jutott eszembe, csupán annyit gondolkodtam, hogy a fejem is belesajdult. – Minél több emléket, helyet és érzelmet tapasztalsz meg, akár vele, akár velem, annál közelebb leszel a múltadhoz, illetve önmagadhoz, de ha a múltadat akarod, akkor határozottan vele kellene lenned.
–  Azt mondod, hogy keressem meg, és beszéljek vele? – Annyira szerettem volna, ha valaki más lenne ebben a borzalmas helyzetben...
–  Igen, azt! – vágta rá határozottan. – Aztán majd meglátjuk! De most menjünk, mert éhen halok!
Nem mertem felhúzni az ujjamra. Rettegtem attól, hogy valami olyan is eszembe jut, amire még nem vagyok felkészülve, de hallgatni fogok BaekHyunra, és megkeresem a múltam legfontosabb darabját... a vőlegényemet...
 
 

/TaeHyung/
 
Mintha meghaltam volna... A szívem darabokban, és őszintén... mintha egy két lábon járó zombi lettem volna. Nem ettem, csak keseregtem, akárhányszor betettem a lábamat abba a különleges kis szigetbe, éreztem, hogy kitépnek belőlem egy részt, és azt apró darabokra vagdossák, meggyújtják, sőt még élvezik is, ahogyan a lángok martalékává válok... Talán az lenne a legjobb...
A legrosszabb talán akkor volt, amikor JiYeon közölte velem, hogy Busanban fogják eltemetni, sőt a teste már úton van, és amint lehet el is búcsúztatják... Felfoghatatlan volt számomra, miért nem hagyják, hogy én is méltóképpen elengedhessem őt, talán még nekem is könnyebb lenne, egy minimálisan... Nem tudtam túljutni ezen a szívfájdalmon...

Gyakran voltam egyedül, de ez még inkább nem tett jót... A srácok felváltva próbáltak kirángatni a mély letargiából, de egyre rosszabb lett, és egyre mélyebbre süllyedtem. Mint egy feneketlen pokol, minden emlékem, érzésem, sőt az egész életem tőle függött, HyeMi volt az egyetlen, aki értelmet adhatott az eddigi létemnek, és most, hogy nincs... egyszerűen nem voltam önmagam... nélküle nem is voltam képes önmagam lenni... Hihetetlen, hogy éppen egy olyan lány váltott ki belőlem érzelmi függőséget, de imádtam őt... Miért éppen én? Miért velem? Az égiek még nem láttak eleget szenvedni? Ezek szerint nem...
 
Kedvenc időtöltésemé az vált, hogy az otthonunkban lévő üres falakra hosszan a saját gondolataimat írtam fel, akár verses, akár csak úgy spontán, de minden esetben a véremmel. Valahogy igényeltem ezt a fajta fájdalmat, szükségem volt arra, hogy egyetlen dolgot érezzek, és a mélyről jövő éles fájdalom mindenegyes másfajta érzésemet képes volt enyhíteni. Lassacskán az egész alkaromat hosszú, és időnként különösen mély vágások borították, de nem érdekelt. Az sem, hogy olykor már az ájulás kerülget annyira kikészítettem a szervezetemet... Ez az érzés még annál is rosszabb volt, mint amikor szakítottam NaRival. Akkor tudtam, mi az oka, tudtam mindent, sőt sejtettem, hogy vége lesz, de ez egyszerűen megőrjített. Nem tudtam kezelni a helyzetet megfelelően, és nagyon gyakran megfordult a fejemben, hogy az életemre nincs is szükség...
 
Apámat lecsukták, hála az égnem gyorsított eljárásban, hogy ne kellejen sokat szenvednem, de legszívesebben a saját két kezemmel végeztem volna vele. Nem tehettem meg, csupán azon voltam ledöbbenve, hogy mindösszesen gyilkossági kísérletért került börtönbe, tíz évre, de hiszen HyeMi meghalt... Hogyan lenne ez csak kísérlet... Persze NamJoon mindent alaposan elmagyarázott, ám valahogy fele sem jutott el a tudatomig. Csak azt hallottam, hogy beszél hozzám, a gondolataim az emlékeimmel együtt teljesen máshol jártak.
 
Ahogy teltek a hónapok, és egyedül töltöttem az újévet, a srácok pedig szétszéledtek, mindenkinek megvan a maga élete, nem lehettek mellettem. Én ezt megértettem, és elfogadtam, hogy ritkábban látjuk egymást, de talán jobb is, legalább nem kell végignézniük, ahogy a lelkem haldoklása miatt, teljesen kifordulok önmagamból... Végül nem mentem egyetemre sem, nem volt miért, egyedül szívem hölgye tartotta bennem a lelket, hogy legyen belőlem valami... DE így semminek sem volt semmi értelme...
 
Persze JiYeon, azért nem akarta, hogy ténylegesen léhűtő legyek, véleményem szerint csak anyám miatt, mert ő is elkeseredetten nézte a szenvedésemet. Ugyan nem költöztem haza, nem akartam. Annyira emlékeztetett a hely arra a szörnyű estére, amikor elvesztettem a szívem egy darabját, hogy nem tett volna jót az a légkör, de az sem, ahol éppen éltem. Ott még több volt, ugyan kellemes élmény, de akkor is megkeserítették a mindennapjaimat. Azon is gondolkodtam, hogy megszabadulok a háztól, ám a srácok lebeszéltek róla... Teljesen logikus lépés volt az irányukból, félig-meddig nekik köszöntettük az a házat, még akkor is, ha soha többet nincs olyan, hogy MI... csak én vagyok és az emlékek...
 
Az idő csigatempóban telt, de az időjárás lassan tavaszt jelzett, és március végére szinte igazán tavasz lehetett... Talán engednem kellene egy másik szerelemnek, és nem keseregni kilenc hónappal a történtek után. Egészen addig ezt is terveztem, amíg az egyik legnagyobb csoda be nem következett a szánalmas életemben...
 
-
 
A kávézóban voltam, nekem kellett volna nyitnom. Tökéletesen végezhettem éppen HyeMi munkáját, amikor nyitás után pár perccel, egy alacsony és csinos lány lépett be a kávézó ajtaján. Már messziről éreztem azt a vattacukor illatot, mire a szívem görcsösen összerándult az emlékekre. Éreztem, hogy ő az, szinte tudtam, hiszen már a látványára, is az összes kis sejtem reagált, és olyan észveszejtő szerelem töltött el, mintha sosem váltunk volna el egymástól. Ha az ott, aki letette magát az egyik távoli asztalhoz éppen HyeMi, valaki nagyon átvágott minket, és szerettem volna tudni mindent. Eldöntöttem, hogy megközelítem a lányt, úgyis ki kell szolgálnom, ha már én vagyok a pultos, sőt jelenleg az egyetlen, aki munkában van. Éppen akkor lépett ki JiYeon a raktárból, és a kezében lévő üvegeket akartam elvenni tőle, ám amikor megpillantotta a lányt, kiesett a kezéből minden, holtsápadt arccal nézett rám, amit kimondottan gyanúsnak véltem. Az üvegek nagy csörömpöléssel törtek össze a hideg padlón, ügyeltem arra, hogy ne vágjam meg vele magam sehol.
– Majd én összetakarítom – szólalt meg a nő azonnal, és a lány irányába pillantott. – Mi a fenét keres itt? – morfondírozott. – Hiszen megbeszéltük, hogy felhív, mielőtt idejön...
– Felhív? – kérdeztem vissza elkerekedett szemmel. – Várj! Magyarázd el ezt nekem! Te tudtad, hogy életben van, és nem szóltál?
Ezt egyszerűen nem tudtam elhinni. Miért kellett eltitkolni, hogy él? Tudta, hogy mennyire szeretem, és látta, hogy mennyire kikészültem, erre a képembe röhögve, titokban tartotta...
–  Sajnálom! – mondta esdeklő hangon. – De anyáddal megbeszéltük, hogy jobb, ha nem tudsz róla.
– Anyámmal? – fakadtam ki dühösen. – Mégis kinek képzelitek magatokat? Nem voltunk tinik, amikor összejöttünk, tudtuk, mit csinálunk, és ti mégis úgy kezeltetek minket, mint két gyereket?
–  Ez ebben a formában nem igaz – ellenkezett JiYeon szigorúan. – Mi csak meg akartunk titeket védeni?
–  Mitől? – röhögtem fel gúnyosan. – A boldogságtól? Köszi, ez igazán rendes.
–  Tévedsz! Attól, hogy hülyeséget csináltok!
–  De imádtam őt, vele akartam leélni az életem, és most, hogy itt van, képes lennék mindent megtenni érte, hogy újra kezdeném vele, nem is kérdés, a mai napig ugyanannyira szerelmes vagyok belé, ahogy azelőtt.
–  Ez nagyon szép, csak van egy kis bökkenő – sóhajtott lemondóan JiYeon.
–  És pedig? – vontam fel a szemöldököm.
–  Hogy nem emlékszik semmire, és senkire a múltjából – hangzott a válasz, ami azonnal lerombolta az ingatag lábakon álló felhőtlen vágyakozásomat. – Amnéziás, csak szólok!
– Nem emlékszik rám? – kérdeztem elképedve. – Hogyan? Hogyan lehetséges ez? Egyáltalán hogyan tudtad ezt eddig eltitkolni, hiszen láttam, hogy kiborulsz, meg minden, láttam a könnyeket...
– Ez egyszerű volt... – fogott bele. – Már azelőtt tudtam, hogy odabent van a kórházban, mert az orvosa a nagybátyám volt, közölte velem, hogy ott van, és megmenti az életét, de kockázatos lesz, naná, hogy azt mondtam neki, hogy tegyen meg érte mindent. Kértem, hogy csinálja úgy, senki se tudjon arról, valójában túlélte, csak mi ketten. Aztán csak annyit kellett mondania, hogy meghalt, és mindenki beletörődik abba, hogy nincs többé...
–  Mindenki, kivéve engem – állapítottam meg.
–  Neked is el kellett volna felejtened, senki sem ragaszkodik ennyire egy hiú ábrándhoz.
–  Akkor azok nem szerelmesek eléggé.
–  Hiába teszel bármit is nem fogja tudni, hogy ki vagy – figyelmeztetett, amikor meglátta, hogy milyen elhatározással kémlelem HyeMit. Beszélnem kell vele, tudom, hogy nem felejtett el, vagy ha igen visszahozom az emlékeit, és újra vele leszek, mert ennek így kell lennie.
–  Majd visszahozom az emlékeit, tudom, hogy emlékezni fog rám...
– Lehet, hogy fog, de szeretni nem fog, nem tudja a személyedhez kapcsolni az érzéseit – magyarázkodott, ám nem tudott elrettenteni. Ha fejbe vág, akkor sem tudott volna eltántorítani attól, hogy visszaszerezzem szívem hölgyét.
–  Azért én teszek egy próbát! – határoztam el magam, és egy könnyed mozdulattal átugrottam a pulton, és megindultam a kicsiny lány irányába.
–  Mire készülsz? – kiáltott utánam a nő némi kétségbe eséssel a hangjában.
– Egyszer már elvettétek tőlem másodszorra már nem fogom hagyni – közöltem vele kemény hangon.
 
Minden egyes lépéssel közelebb kerültem hozzá, éreztem a vattacukor édes illatát, a szívem pedig egyre hevesebben dobogott, szinte ki akart esni a helyéről, még a tenyerem is megizzadt a nagy lelkesedéstől. Amikor megérkeztem mellé, igyekeztem higgadt maradni, de minden jestemet eltöltötte a szerelem érzése, alig bírtam észnél maradni. Igazából akkor adtam fel az egész önuralmamat, amikor rám pillantott, és elmosolyodott.
–  Szia! – köszöntem rá. – Mit hozhatok? – tartottam magam szerepemhez.
–  Igazából semmit! – rázta meg a fejét, és megállapítottam közben, hogy ugyanolyan kellemes hangja van, mint eddig volt. Ez legalább állandó maradt. – Keresek valakit!
–  Tényleg? – csodálkoztam el.
–  Igen. Amúgy HyeMi vagyok! – nyújtotta felém a kezét. Lassan fogadtam el a kézfogását, és az érintésétől, még jobban felkapcsolt a szívverésem.
–  TaeHyung! – válaszoltam a kézfogás közben. Egy pillanatra talán a felismerés szikrája suhant át az arcán, de aztán csalódottnak tűnt. Ezek szerint tényleg egy kicsit sem emlékszik rám... Ennek nem örültem, de tudtam, hogy az idő mindent meg fog oldani...
–  TaeHyung, TaeHyung, Tae... – mormolta el a nevemet, és láttam rajta, hogy mennyire koncentrál. – Annyira ismerősnek hangzik, de nem emlékszem. Sajnos, némi amnéziában szenvedek. – Szomorúan lebiggyesztette az ajkát, mire elmosolyodtam. Hogyan tud ennyi idő után is ennyire lenyűgözően szép lenni, és imádni való?
–  Tényleg nem emlékszel semmire? – faggattam, mire lassan felállt, és közelebb lépett hozzám. Szívesen magamhoz vontam volna, de visszafogottan kell hozzá viszonyulnom, nem szabad összezavarnom, és megrémítenem. Akkor csak elüldözöm magam mellől, lassan és fokozatosan kell visszaszereznie a rám vonatkozó emlékeit.
–  Nem, csak a lexikális tudás van meg, meg a zongora. Eddig Japánban voltam, és tanultam. Annyit tudok, amennyit a nagynéném, meg a nagyszüleim elmondtak, és ez rettenetesen zavar. Kilenc hónap alatt nem emlékszem semmi különösre, ez pedig egyrészt furcsa, másrészt nagyon kellemetlen – magyarázta könnyed hangon, szinte csevegve, ami nem volt eddig jellemző rá.

Észrevettem, hogy nem olyan, mint régen volt, a gesztusai, a szavai, feleannyira sem lendületesek, mint egykor volt. Talán mégis megváltozott, talán másik srácot is talált magának, minden lehetséges... Pedig tudtam, ő hozzám tartozik, csak hozzám, és kerül, amibe kerül az enyém lesz, és vége... Nem érdekel, hogy kiken kell ezért átgázolnom, emlékezni fog rám... Tudom...
–  Amúgy kit keresel? – kérdeztem a rövid gondolkodás után.
–  Nos – kezdte, majd a táskájában kutakodva elővette éppen azt a dobozt, amiben a gyűrűt adtam neki.

Döbbenten figyeltem, hogy az ékszer nála van, sőt még meg is őrizte. Vagyis valaki szándékosan hagyta nála, hogy emlékezhessen, vagy épp visszatérhessen hozzám. Talány JiYeon lehetett, vagy épp anyám... nem tudtam eldönteni... – Tehát ez egy eljegyzési gyűrű, igaz? – Némán bólintottam, hiszen én adtam neki... Őrület azt megtapasztalni, hogy úgy kezel, mint egy idegent, pedig ő jelentette számomra a jövőt, sőt az egész életet. – Nem emlékszem arra, hogy ki adta, de nagyon szerethettem, ha ilyen fiatalon igent mondtam neki, vagyis keresem a vőlegényem...
–  Bízol bennem? – léptem hozzá még közelebb. Alig húsz centi választott el tőle, megnyugodva észleltem, hogy nem ellenkezik a közelségem miatt.
–  Hogyan bízhatnék benned, ha nem is ismerlek! – tiltakozott hevesen, ez a kitörése más jobban hasonlított a régi énjére.
–  Jobban ismersz, mint azt gondolod! – közöltem vele, majd óvatosan megfogtam az arcát két oldalról, úgy vontam magamhoz.
Egy pillanatig igyekezett lehámozni a kezeimet az arcáról, de amikor lágyan megcsókoltam, megadóan maga mellé ejtette a kezeit. Nem csókolt vissza, nem is vártam, ám amikor az éreztem, hogy a teste kissé rázkódik, talán a visszafojtott sírástól, levettem az ajkaimat az övéiről, hogy rá tudjak pillantani. Mintha már tudta volna, hogy ki vagyok, a könnyei csak utat törtek, hagytam, hogy kitombolja magát. Amint lehiggadni látszott, könnyáztatta arca is gyönyörű volt, és megint éreztem, hogy élek...
Mélyen a szemembe nézett, és csak ennyit mondott: – Oppa?